Erőss Zsolt és Kiss Péter

Napok óta szinte másról sem esik szó, mint a tragédiáról.
Akit részletesebben érdekel a téma, az nézze meg az expedíció weblapját.
Nem gondolom, hogy bármi alapom lenne komolyabban hozzászólni a témához, hiszen nem értek a hegymászáshoz, minden információm a hvg és index cikkeiből, illetve saját facebook oldalukról való. Azért én úgy rakom össze a képet, hogy sajnos rosszul mérték fel az erejüket és a csúcs előtt vissza kellett volna forulniuk. Könnyen lehet, hogy Kiss Péter azért halt meg, mert ott maradt, hogy segítsen Zsoltnak. (Az én szememben ő is egy igazi hős.)
Nem is szeretném a részleteket taglalni, hiszen biztosat még úgysem tudhatunk, inkább az ismerőseim és a híreket kommentálók véleményeihez tenném hozzá a sajátomat.
Elsősorban az együttézést teljesen nélkülüző "úgy kell neki, minek ment fel", "aki hülye haljon is meg" típusú hozzászólások szomorítanak el. Természetesen nem várható el senkitől, hogy megértse az ilyen emberek motivációit, nyilván aki 8000res hegyekre megy, tisztában van vele, hogy akkor is bármikor meghalhat, ha semmilyen hibát nem követ el (például azokra gondolok, akiket a lavinák sodortak el), vagy ha  esetleg egy rossz döntést hoz, akkor szinte biztosan bekövetekezik a tragédia. Lehet őket szimplán lehülyézni, de én azt gondolom a halált senki nem érdemli meg és a dolgot nem lehet úgy elhárítani magunktól, hogy "ennek így kellett lennie". Még ha valaki így is érzi, talán tapintatból és együttérzésből kímélhetné meg a családot és a hegymászásért, vagy épp az extrém teljesítményekért rajongókat a rosszindulatú megyjegyzéseitől és gondolkodhatna el inkább azon, miért reagál ő maga így?
Nagyon sokan arról írnak, hogy főleg a 2010-es baleset után már nem lett volna szabad ilyen nagy expedíciókba belefognia Zsoltnak,  a családjával és kisgyerekeivel kellett volna maradnia. Sokan a felelősségvállalást emlegetik. Alighanem igazuk is van. De azt gondolom, hogy egy ennyire elhivatott ember boldogtalan lett volna, ha le kellett volna mondania a terveiről, igen ez tényleg teljesen érthetetlen, de attól még így van. Ha egész hátralévő életében vágyakozott volna könnyen lehet, hogy épp ez keserítette volna meg a családdal való viszonyát. Azt gondolom a párja és ő maga is tudta mit vállalnak, amikor így is a családalapítás mellett döntöttek. Zsolt felesége maga is hegymászó, úgyhogy gondolom pontosan értette a férje motivációit és a sajtónak adott nyilatkozataiból is úgy látom, gondoltak arra, hogy így lehet vége majd.

 

a képet a hvg.hu-ról töltöttem le (Fotó: MTI / Kallos Bea)

Azért kavar fel ennyire az egész történés, mert az ikertestvérem is siklóernyőzött és emiatt talán jobban átérzem, hogy mennyire lehetetlen ítéletet/véleményt alkotni ebben a kérdésben. A repülés is olyan sport, amiben bármikor ott lehet maradni, még akkor is ha valaki mindent tökéletesen csinál, a hibákért pedig komoly törésekkel, esetleg végtagvesztéssel járó balesetekkel fizet mindenki, aki ilyesmire adja a fejét. Ciskának is volt egy balesete repüléskor (leszálláskor nekirepült egy bokornak), mégsem merült fel komolyan, hogy abbahagyja. (Egy bokatöréssel "megúszta. Jellemző, hogy később azt mondta erről, hogy megérte, mert olyan gyönyörű látványben volt része aznap, ami megfizethetetlen élmény. - Nem normális, ugye? ...) Aki ismerte tudja, hogy mindene volt a repülés, abban találta meg magát, ez volt talán az egyetlen dolog, ami maradéktalanul boldoggá tette. Erre is lehetne mondani, hogy felelőtlenség és az életével játszott, igen, de ha nem tette volna, sosem lett volna olyan, amilyen volt akkor, a repülés éveiben. Én is mindig aggódtam érte, amikor repülni indult, mindig megkönnyebbültem, amikor hazaért, mindig éreztem, hogy igen, pengeélen táncol, de sosem beszéltem volna le róla. (Végül pedig egész más miatt hagyott itt minket.)
Remélem ez a néhány gondolat is hozzátesz valamit a kialakult vitához.